Miért?
A nomád élet kemény tisztaságának vége. Mi legyen hát azokkal a kutyákkal, nevezetesen a pásztorkutyákkal, amelyeket ez az archaikus életforma termelt ki, illetve – dialektikusan – amelyek lehetővé tették ezt az életformát?
1994-ben megakadt a szemem egy közép-ázsiai juhászkutya fotóján. Akkoriban a kiállítási német-juhászokra összpontosítottam, de valamiért azon kaptam magam, hogy újra meg újra azt a közép-ázsiai juhászkutya képet nézegetem. Őserő áradt abból a kutyából. Egy másik világ egészen más életszemléletének levegője lengte körül.
És elkezdtem utánajárni ennek az érzésemnek. Azóta jó néhányszor alkalmam volt látni, amint ez a pszichés és/vagy fizikai őserő megmutatja magát, de az is nyilvánvalóvá vált az eltelt 14 évben, hogy ez az igazi pásztorkutyákat kizárólagosan jellemző erő kiveszőben van. Alig van már pásztorkutya, amelyik meri és tudja tenni a dolgát ha kell. 2006-tól 2008-ig több mint 150 kutyát teszteltünk bátorságpróbán mindenféle pásztorkutya fajtából, és ebből 11 kutya eredményét vállalta a nyilvánosság előtt a tulajdonosa. (2 kaukázusi még egészen jól szerepelt, de a kamerám üzemzavara miatt nem tudom dokumentálni teljesítményüket.) A többi vagy nem merte megharapni a behatolót, vagy elmenekült előle. És ez a 150 kutya olyan körből került ki, ahol a gazdáknak az átlag kutyatartónál fontosabb a kutyájuk bátorsága. Ha véletlenszerűen választanánk ki az országban 150 kutyát, a jó kutyák aránya még kisebb lenne. Becslésem szerint a mai magyarországi pásztorkutya populációból 100 kutyából 3-4 merné megharapni legalább egyszer a területére teljes védőfelszerelésben agresszíven behatoló csibészt. Bizonyos fajtákban valamivel jobb az arány, másoknál még rosszabb.
Mit lehet itt tenni? Kell-e valamit is tenni? Szükség van-e a 21-ik század elején olyan kutyákra, amelyek úgy fizikailag, mint pszichésen birtokolják elődeik pásztorkutyás készségeit és képességeit?
Gyakran hangoztatott vélemény, hogy ilyen kutyákra a mai európai életkörülmények között már nincs szükség. Ezért ezekből a fajtákból az olyan tulajdonságok, mint a nagy mozgásigény, a saját terület rettenthetetlen védelme, az ismeretlen emberekkel szembeni mély bizalmatlanság, vagy éppen az idegen kutyák iránt tanúsított domináns magatartás, mint veszélyes vagy haszontalan kiküszöbölendő. Hogy a legtöbb vagyon és személyőri feladat műszaki eszközökkel hosszútávon hatékonyabb és kifizetődőbb. Gyakran hangoztatott, meglehetősen népszerű, de nem igazán kutatott vélemény. A kutatás és gondolkodás fáradságos művelet, egyszerűbb könnyen venni, és elfogadni, amit elfogult és igazából tájékozatlan, de annál magabiztosabb megélhetési ember- és állatvédők sulykolnak nagy erőkkel, és betiltani ezeket a fajtákat, mint veszélyeseket. Ahogy azt nyugat Európa több államában is teszik éppen. Ebben az ügyben nagyon jól egymásra találnak az állatvédők demagóg csoportjai és a politikusok par excellence demagóg csoportjai. “Tegyünk valamit ami látszólag a polgárok érdekeit és biztonságát védi, azonnal népszerűek leszünk.” És jól fizetettek.
Persze vannak nagy formátumú, tudós állatvédők is, mint szabályerősítő kivételek, de ők az ilyen “mindegy, csak védjünk, vagy tiltsunk valamit, mert meg lehet belőle élni” típusú kétes és pitiáner ügyekhez nem adják nevüket.
A kérdésnek van azonban egy másik oldala is, ahonnan sokkal könnyebb vitatni ezt a véleményt. A régi, még pergamenre kézzel írt könyvek restaurálására és állagmegóvására például a világ múzeumaiban rengeteg pénzt és energiát fordítanak. Pedig szövegeik már jó ideje számítógépen vannak tárolva, lapjaik mikró filmre vannak fényképezve, sőt korlátozott példányszámban, kutatók számára modern, papírkönyvformában is hozzáférhetőek. Miért dolgoznak velük mégis megszállottan évtizedes tanulmányokat folytatott neves szakemberek, ahelyett hogy valami hasznosabbra pazarolnák tehetségüket? Egyszerűen csak azért, mert ami értékes, az nem feltétlenül hasznos a szó köznapi értelmében. Aki ilyen régi könyvet vesz a kezében, és nem teljesen érzéketlen szellemi dolgok iránt, azt megérinti a régmúltnak a levegője, ami más megvilágításba helyezi a jelent, ami miatt aztán ez a jelen valamivel mélyebben megérthető. (Aki elveszíti az emlékezetét, az az önismeretét is elveszíti.)
Úgy gondolom, hogy aki elkezd ráérezni mit is tudhat(ott) egy igazi pásztorkutya, – akár több kutyából is összerakva a részleteket, – azt megérinti a nomád pásztor és kutyájának tízezer éves múltja, ami más megvilágításba helyezi a jelen kutyáit, sokkal jobban megértve ezáltal az ember és kutya ősrégi szövetségét. Ahogy az ember mint faj, egy határozottan magasabb kulturális fokra lépett a vadászó-gyűjtögető életformáról áttérve az állattenyésztő-növénytermesztő életformára, úgy a kutyához való viszonya is lényegesen elmélyült, összetettebb és bensőségesebb lett.
Ezért nem a tökéletes védelem adja az ilyen kutyák értékét, sokkal inkább az eleven emléke valaminek, aminek döntő része volt abban, hogy ma azok vagyunk, akik vagyunk. Megőrizni valamit eredeti állapotában és gazdagságában, ami ma talán már nem olyan fontos, de egykor sokkal fontosabb volt mint ma az autóink és tömegközlekedési eszközeink. (Gyakran hallani anekdotákat keletebbről, hogy egy jó kutyát nem adtak oda egy jó autóért.)
A betöréseket csak kis százalékban követik el vérprofi, mindenre elszánt, mindennel fölszerelt bűnözők. A legtöbb betörés viszonylag amatőr munka, alkalmi eset, hirtelen felindulás, egy nagyon kínálkozó alkalom kihasználása, ami aszerint választ, hogy hol a legkönnyebb. Ahol az udvaron egy-két nagyon komoly pásztorkutya vár egy kis akcióra, az messze nem a legkönnyebb eset. Akkor már inkább a másik utca, ahol egy golden retriver fogad farok csóválva. Bár a kutyákat le lehet altatni, mérgezni – két pásztorkutyával már ezt is nehezebb megtenni – általánosan jellemző tapasztalat: ahol komoly kutya jelenik meg az udvaron, ott még a szűkebb környéken is visszaesik a besurranásos tolvajlások, betörések száma.
Még egy harmadik oldalról is védhető az eredeti képességeik teljes birtokában lévő pásztorkutyák iránti vágyakozás – bár ez még nehezebben kommunikálható.
Egy szép és kedves kutyát nagyon lehet szeretni. Nem sok kellemesebb dolog van a világon, mint társként tudni a szépséget, na meg újra és újra besöpörni az elismeréseket, hiszen a szépség mindig és azonnal látszik illetve hat. A kedvesség pedig nagyban megkönnyíti az életet egy ilyen kutyával, azonfelül, hogy még ki is emeli a szépséget
A nyers erő, a kirobbanó temperamentum, egy önmagát joggal sokra tartó kutya büszkesége, saját erejét tudó keménysége nem tud megnyilvánulni hétköznapi helyzetekben, ezért nem tud tetszést kelteni, különösen, ha nem társul szép és divatos formákkal. Az élet sem éppen könnyű egy ilyen kutyával, mert folyton ütközésbe kerül egy a kényelmet és biztonságot mindenek fölé helyező civilizációval. De amikor végre megmutatkozhat, pontosabban robbanhat, akkor lenyűgöz, örökre “megfertőz” és függővé tesz. Gyógyulás nincs. Az ilyen ember továbbra is szívesen megcsodálja a szépet, de már nem csak szeretni akarja a kutyáját, hanem tisztelni is. Mert tisztelni csak a teljesítményt lehet.
Végül elgondolkodtató, hogy a pásztorkutyák intézményes tenyésztéséért felelős fajta-klubok a fajtaleírásaikban, és az egészen ritka kivételtől eltekintve a kiállításokra fokuszáló “pásztorkutya” tenyésztők marketing munkájukban nagyban támaszkodnak a rettenthetetlen pásztorkutya régi képére, miközben tevékenységüknek a fenti statisztika az eredménye. A kutyák gyakran látszólagos keménységét egyszerűen megtévesztő reklámnak használják. Minden PR szövegelés ellenére igazából semmi sem érdekli őket, csak a kiállítások, az ott elérhető eredmények, és az ennek következtében realizálható profit, és elismerés. A keménység csak imidzs, mint a testőröket alkalmazó rock bandáknál. És senki se dőljön be a kerítés, kennel-rács mögött, vagy a lánc végén őrjöngő, botra, karra vadul ráharapó kutya látványától. Nem egy ilyet láttunk futva menekülni, amikor végre szabadon megtámadhatta volna a területére behatoló teljes védőruhás segédet.
Bartha László, 2008.